Fúj a szél, néhol-néhol még érzem, ahogy a napsugarak érik a testemet egy szeles balatoni délutánon. Az a balatoni életérzés járja át minden kis porcikámat, amely a nosztalgia kellemességét és gyerek énem kacagását elevenítik fel. Mindenkinek mást jelent a Balaton, de számomra valami féle escape from reality, jellemezné legjobban az életérzést amit itt tapasztalok.

Sokféle emlék és élmény él bennem a Balaton különböző pontjairól és gondolataimban minden hely egy másik mesebeli tájra repít, ahol nyugalmat kap a lelkem. Sejtelmem szerint mindannyiunknak van egy hely, ami közhelyen kívül is a nyugalmat jelentik számunkra.

Most épp Balatonmáriafürdő szabadstrandjának idilljét szívom magamba, könyvet olvasva, kiskutyám fejét simogatva, aki mellettem szippantja magába e csodás természetnek minden apró darabját. Gondolkozok mit érzek most. Miért ilyen különös itt? Mi adja a Balaton esszenciáját, nekünk magyar embereknek? Miért nem gondolkozunk többet azon, hogy milyen csodálatos jelenség is ez a kis tó az országunkban? Kérdésemre talán egyszerűbb a válasz mint gondolnám. Emlékek. Szeretet. Ez köt ide mindannyiunkat.

Kiskoromban minden nyarunkat Fonyódligeten töltöttük, talán innen tudom feleleveníteni legfontosabb gyerekkori élményeimet, azt a különleges családi egységet amit itt érezhettem. Valahogy a Balatonon mindig minden rendben volt. Sokáig gondolkoztam miért olyan idilli számomra Fonyódliget nyugalma. Felnőttként végigsétálva ezen a partszakaszon mindig elkapnak az érzelmek és könnybe lábad a szemem. Ezek olyan öröm könnyek, tudjátok. Ha gyerekként valahol biztonságot érez az ember az mélyen benne ragad, szeretem azt gondolni ezek a régi gondolatok a kibúvóink a mély, sokszor sötét mindennapokból. Ezek azok a helyek, személyek, ízek és illatok, amely egyszerre csak boldogságot hoznak lelkünkbe. Sokat beszélgettem a barátokkal a Balaton hétköznapi varázsáról, Dunántúli gyerekként azt vélem felfedezni számomra ez volt az igazi nyaralás, annak ellenére, hogy szerencsém volt rengeteget utazni életemben. Amikor Édesapám csak kimondta, hogy pakoljatok össze megyünk Balcsira, olyan örömöt és varázst indítványozott gyermek lelkemben, amit talán semmi mástól nem tapasztalhattam. A nyaralónk egy kis családi fészek volt, ahova egytől egyig kikapcsolódni jártunk, barátokkal, vagy csak mi, családként. Sok dologról tapasztalom, hogy nem emlékszek tisztán gyermekkoromból, de a Balcsin szerzett kalandok élesen bennem vannak a mai napig. Görkoris versenyek, kismotoros balesetek, békafogások a nővéremmel. Szerettem ott lenni, kiszakadva a kis pécsi életünkből, a megszokott utakból és épületekből, egyszer csak a természetben éreztem magam, de mégis otthon voltam. Valahogy az ember máshogy gyerek a Balatonon, mint a városban, jobb volt, őszintébb.

Most, fiatal felnőttként továbbra is kalandokat és végeláthatatlan lehetőségeket látok ebben a helyben. Szeretem, amikor leugrunk a barátainkkal egy hétvégére csak lenni. Sodródni. Mindig hoz valami újat, valami még nem hallott történetet, azokban a pillanatokban érzem igazán, hogy mennyire közel áll a szívemhez itt lenni. Egy megszokott hétköznapon ezek a helyzetek azok amiket kívánok. Üldögélni a Balaton parton egy régi pokrócon, Beton.Hofit hallgatva látni a barátaimat, ahogy nevetnek, miközben valami kártyajátékot játszunk. Körbenézni és látni, ahogy a nap éppen boldogan búcsúzik egy nyári estén. Kifújni a levegőt végre. Mert itt újra gyerek lehetek.